A Sötét lovag visszatér - Bevezető

Sötét – Lovag – Napok

írta Frank Miller

1996. szeptember 16.

1963. (Vagy tán ’64? A pontos év nem dereng. De az emlék élénkén él bennem.)

Garzonlakás Vermont-ban. 6 (vagy 7) éves voltam. Hozzájutottam egy 80 oldalas Batman képregényhez. Felnyitottam. Átlapoztam. Beleszerettem.

Bár írtam volna naplót! De ki gondolta volna? Senki, az biztos.

Nos, talán Dick Giordano. Talán Dick sejtette hová lyukadunk majd ki. Ő akkoriban a DC Comics főszerkesztője volt, és keményen lobbizott ezért a Batman dologért. Akár tudta mi lesz ebből, akár nem, könyörtelen volt. Hajthatatlan.

1984. Bármely étteremben vagy hotel bárjában. Megállás nélkül. Dick Giordano szajkózza, hogy a Batman eladások megrekedtek. De láss csodát mire képes egy olvasói felmérés egy amatőr magazinban. Kiderül, Batman mindenki kedvenc karaktere. Ideje lecsutakolni és újra kiereszteni a vén csatalovat.

De épp ez volt az. Ez zavart Batman-ben. Nem volt öreg, csessze meg. A majd’ fél évszázada tartó megjelenés ellenére ott volt ő ránctalanul, jóképűen, örökké 29 évesen. Soha egy görnyedtség a fatörzsnyi nyakán. Soha egy percig nem merült fel, hogy ez az atléta alkat bármikor is a múlté lesz. Örökifjú, fiatalabb, mint Magic Johnson vagy Michael Jordan. Valaki, akin nem fog az idő vasfoga.

1985. A lakásom New Yorkban. Hirtelen felismerés, de nem a jó fajtából. Közeleg a harmincadik születésnapom. Egy évvel idősebb leszek Batman-nél.

Az évek során elfogadtam, hogy Pókember fiatalabb, mint az öcsém, de Batman? Batman? A kedvenc gyerekkori hősöm? Ez a kenyérállú, mindig bölcs apafigura? Tényleg öregebb leszek, mint Batman?

Ez tarthatatlan volt. Valamit tenni kellett.

Később ugyanebben az évben. Egy repülőn Texas felé tartva. Dick Giordano-val fehér bort iszogatunk és beszélgetünk. Lelkesen, bár hebehurgyán, elé tárom az ötleteimet ezzel a rám bízott Batman üggyel kapcsolatban. A lényeg, hogy Batman-t egyszerűen egy időutazásra küldjük, és elregéljük az utolsó akcióját. Időutazásra küldjük, és ezúttal véletlenül úgy intézzük, hogy jóval öregebb legyen nálam.

Jelenetek százaival dobálom Dick-et. Többet akar. Ez még csak egy nyers, tapogatózó elbeszélés, amit rázúdítok, még nem történet, néhány frankó beszólás, amit majd Batman mond, egy-két menő jelenet, melyek olyan végkifejlethez visznek, ami soha nem jönne össze – de ha mégis, a DC nem adná ki.

E pillanatban, A Sötét Lovag Visszatér, hogy a „szakzsargont” használjam, egy katyvasz. De egy lehetőségekkel teli katyvasz. Már alig várom, hogy nekiálljak. És egy jó szerkesztő tudja, hogy mikor kell munkába fogni. Dick-től zöld utat kapok, de kétségkívül legbelül abban bízik, hogy meg tud majd fékezni, nehogy túl kártékony legyek.

A legegyszerűbb dolog a csapat toborzása volt. Rutinmunka. Egyszerű. Ha arra került a sor, hogy más művészekkel dolgozzam, mázlista voltam.

Régi társam, Klaus Janson hihetetlen energiát és mozgalmasságot vitt a Marvel féle Fenegyerek vázlataimba. Akkorra ért véget a Fenegyerek éránk. Oroszlánrészt vállalt a rajz terén, olyannyira, hogy szóló művész lett, mikor otthagytam a füzetet. A kérdés az volt, hajlandó-e újra velem dolgozni. Még több mázli: hajlandó volt.

A Fenegyerek után belefogtam az első képregény-novellámba, a Ronin-ba, melyet a DC Comics adott ki. Lynn Varley grafikus csatlakozott hozzám és fejezetről fejezetre emelte egyre magasabb szintre a színek tökéletességének fogalmát. Lynn valósággal újraértelmezte a színek jelentőségét a képregény lapjain mindazzal a hangulattal, melegséggel és művészi szemlélettel, melyek nélkül a fekete-fehér vázlataim üresnek tűntek volna. Még maga a történet is sokkal hidegebbnek, befejezetlennek tűnt az ő munkája nélkül. Lynn magasra tette a lécet a jövő színfelelőseinek.

A Ronin egy színfalak mögött megbúvó munkatársa Bob Rozakis volt, a DC termelési főnöke, aki velünk éjszakázva gondoskodott arról, hogy minden problémamentes legyen. Ez egy ambiciózus projekt volt egy átmeneti korszakban, mikor szinte óránként jöttek az új kihívások. Bob munkájának fontossága csak a felszín alá lesve derült ki. Azzal, hogy velünk volt, tudtuk, hogy számunkra nincs lehetetlen.

Egy másik nélkülözhetetlen pozíció, amely mindent eldönthet bármely képregénynél a művészeti vezető. A néhai Neal Pozner-től Richard Bruning-ig és így tovább, a DC gondoskodott arról, hogy mindig olyasvalaki legyen ebben a pozícióban, aki piszkosul jó. Ahogy a mostani kiadás is mutatja, ez még mindig igaz.

1977. Jenette Kahn DC főigazgató lakása. Egy fogadás. Jenette misztikus novellái után kutatva botlok bele egy nyájas és szellemes fickóba, az író Mike W. Barr-ba. Ez egy barátság kezdete volt. Nem kellett sok, máris Batman-ről diskuráltunk. Csak úgy röpködtek az ötletek. És ez még ma is így van, ha Mike és én szóba elegyedünk.

1979. Marvel Comics szerkesztőség. „Ez egy Batman-ötlet”, mondja Jo Duffy író és akkori szerkesztő, mikor elé tárok egy jelenetet a Fenegyerekből. Nem ez az első alkalom, hogy ezt hallom Tőle. Jo, egy mindig bátorító, tanácsokkal teli szerkesztő, kolléga, konzulens és barát. Persze, hogy a jövendő években volt mondanivalója Batman-ről.

A csend nem hoz ihletet, és barátom, hogy ez mennyire igaz, ha egy olyan karakterrel kezdesz, aki generációk kedvence! Az ötletek a legkülönfélébb helyzetekben törtek rám, fogadásokon, vacsora közben, vagy póker-partyk szünetében.

Legyen elég annyi, hogy ha fel kéne sorolnom az összes írót, akinek ötlete volt Batman-nel kapcsolatban, akkor nem maradna hely e könyvben a képregény számára.

Mint mikor egy hullámvasúton ülsz, pont olyan volt a Sötét Lovag életre keltése, öröm és bánat, számtalan megbánt vita és örömteli meglepetés. Néha úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi porondmester. Annyi minden körbevett minket, mint sok kis rezdülő múzsa.

Aztán persze ott volt Batman. Ő volt az igazi főnök. Sajátos és meggyőző személyisége és célja van, egy jól körülírható lényege. Nem kicsinyeskedik és nem ingerlékeny. Nem nyafog, nincs nyoma önsajnálatnak a szívében. Okos. Nemes. És ami a legfontosabb, hatalmas. Akárcsak a szenvedélyessége. Még a boldogtalansága is inkább amolyan nyomasztó, wagneri kín. És a győzelmei olümposziak.

Megingathatatlan.

És aztán, ennek ellenére minden ostoba, felszínesen abszurd töltelék is visszatér. A denevérbarlang egyszerűen nem teljes a tizenöt méteres penny nélkül. Mikor Gordon felügyelő hívja a kedvenc törvényenkívülijét, azt nem titokban teszi. Dehogy. Kivilágítja az egész égboltot a jelzőfénnyel. Ha még száz oldalt kellett volna írnom és rajzolnom, biztos belekevertem volna még pár hatalmas írógépet és Bat-Mite-ot a történetbe.

Robin-t nem akartam a történetbe vinni. De aztán egy nap elképzeltem, ahogy a színes uniformis épületről épültre ugrál eltörpülve a szürke-fekete óriás mellett… és íme, ott volt ő. Robin.

Nem mintha az én elképzelésem teljes valójában pattant volna ki a fejemből.

1985. 9000 méter magasan. John Byrne animátorral Batman-ről társalgok. Ő Robin-t említi. „Robin egy csajszi kell, hogy legyen.” – mondja. Megemlít egy női Robin rajzot Jaime Hernandeztől, a Love&Rockets művészétől. Hogy alátámassza érveit, John rajzol egy saját vázlatot.

De ahhoz, hogy megalkossuk Carrie Keane Kelley-t, Lynn Varley-ra volt szükség. Nem túlzás azt állítani, hogy Lynn szerkesztette és igazította ki Robin és a többi fiatal karakter párbeszédeit. Ez csak egy példa a sok közül, hogy a színeken kívül mi mindent köszönhet a Sötét Lovag Lynn-nek. Amennyire az én könyvem, épp annyira az övé is.

Kollégák, barátok, és a rezgő múzsák. Mind nagylelkűen segítettek.

Egy valamit azonban még meg kell tennem. A sok segítség mellett vissza kell küldenem egy ajándékot a múltba egy vermonti kissrácnak, aki fellapozott egy Batman képregényt, beleszeretett és az érzés sosem változott igazán.

Will Jungkuntz (1955-1985) emlékére

fordítás és illusztráció-válogatás: B.Roland – BATMAN HUNGARY