Sötét –
Lovag – Napok
írta Frank Miller
1996. szeptember 16.
1963. (Vagy tán ’64? A pontos év
nem dereng. De az emlék élénkén él bennem.)
Garzonlakás Vermont-ban.
6 (vagy 7) éves voltam. Hozzájutottam egy 80 oldalas Batman
képregényhez. Felnyitottam. Átlapoztam. Beleszerettem.
Bár írtam volna naplót!
De ki gondolta volna? Senki, az biztos.
Nos, talán Dick
Giordano. Talán Dick sejtette hová lyukadunk majd ki. Ő akkoriban
a DC Comics főszerkesztője volt, és keményen lobbizott ezért a
Batman dologért. Akár tudta mi lesz ebből, akár nem, könyörtelen
volt. Hajthatatlan.
1984. Bármely étteremben
vagy hotel bárjában. Megállás nélkül. Dick Giordano szajkózza,
hogy a Batman eladások megrekedtek. De láss csodát mire képes egy
olvasói felmérés egy amatőr magazinban. Kiderül, Batman mindenki
kedvenc karaktere. Ideje lecsutakolni és újra kiereszteni a vén
csatalovat.
De épp ez volt az. Ez
zavart Batman-ben. Nem volt öreg, csessze meg. A majd’ fél
évszázada tartó megjelenés ellenére ott volt ő ránctalanul,
jóképűen, örökké 29 évesen. Soha egy görnyedtség a
fatörzsnyi nyakán. Soha egy percig nem merült fel, hogy ez az
atléta alkat bármikor is a múlté lesz. Örökifjú, fiatalabb,
mint Magic Johnson vagy Michael Jordan. Valaki, akin nem fog az idő
vasfoga.
1985. A lakásom New
Yorkban. Hirtelen felismerés, de nem a jó fajtából. Közeleg a
harmincadik születésnapom. Egy évvel idősebb leszek Batman-nél.
Az évek során
elfogadtam, hogy Pókember fiatalabb, mint az öcsém, de Batman?
Batman? A kedvenc gyerekkori hősöm? Ez a kenyérállú, mindig
bölcs apafigura? Tényleg öregebb leszek, mint Batman?
Ez tarthatatlan volt.
Valamit tenni kellett.
Később ugyanebben az
évben. Egy repülőn Texas felé tartva. Dick Giordano-val fehér
bort iszogatunk és beszélgetünk. Lelkesen, bár hebehurgyán, elé
tárom az ötleteimet ezzel a rám bízott Batman üggyel
kapcsolatban. A lényeg, hogy Batman-t egyszerűen egy időutazásra
küldjük, és elregéljük az utolsó akcióját. Időutazásra
küldjük, és ezúttal véletlenül úgy intézzük, hogy jóval
öregebb legyen nálam.
Jelenetek százaival
dobálom Dick-et. Többet akar. Ez még csak egy nyers, tapogatózó
elbeszélés, amit rázúdítok, még nem történet, néhány frankó
beszólás, amit majd Batman mond, egy-két menő jelenet, melyek
olyan végkifejlethez visznek, ami soha nem jönne össze – de ha
mégis, a DC nem adná ki.
E pillanatban, A Sötét
Lovag Visszatér, hogy a „szakzsargont” használjam, egy
katyvasz. De egy lehetőségekkel teli katyvasz. Már alig várom,
hogy nekiálljak. És egy jó szerkesztő tudja, hogy mikor kell
munkába fogni. Dick-től zöld utat kapok, de kétségkívül
legbelül abban bízik, hogy meg tud majd fékezni, nehogy túl
kártékony legyek.
A legegyszerűbb dolog a
csapat toborzása volt. Rutinmunka. Egyszerű. Ha arra került a sor,
hogy más művészekkel dolgozzam, mázlista voltam.
Régi társam, Klaus
Janson hihetetlen energiát és mozgalmasságot vitt a Marvel féle
Fenegyerek vázlataimba. Akkorra ért véget a Fenegyerek éránk.
Oroszlánrészt vállalt a rajz terén, olyannyira, hogy szóló
művész lett, mikor otthagytam a füzetet. A kérdés az volt,
hajlandó-e újra velem dolgozni. Még több mázli: hajlandó volt.
A Fenegyerek után
belefogtam az első képregény-novellámba, a Ronin-ba, melyet a DC
Comics adott ki. Lynn Varley grafikus csatlakozott hozzám és
fejezetről fejezetre emelte egyre magasabb szintre a színek
tökéletességének fogalmát. Lynn valósággal újraértelmezte a
színek jelentőségét a képregény lapjain mindazzal a
hangulattal, melegséggel és művészi szemlélettel, melyek nélkül
a fekete-fehér vázlataim üresnek tűntek volna. Még maga a
történet is sokkal hidegebbnek, befejezetlennek tűnt az ő munkája
nélkül. Lynn magasra tette a lécet a jövő színfelelőseinek.
A Ronin egy színfalak
mögött megbúvó munkatársa Bob Rozakis volt, a DC termelési
főnöke, aki velünk éjszakázva gondoskodott arról, hogy minden
problémamentes legyen. Ez egy ambiciózus projekt volt egy átmeneti
korszakban, mikor szinte óránként jöttek az új kihívások. Bob
munkájának fontossága csak a felszín alá lesve derült ki.
Azzal, hogy velünk volt, tudtuk, hogy számunkra nincs lehetetlen.
Egy másik
nélkülözhetetlen pozíció, amely mindent eldönthet bármely
képregénynél a művészeti vezető. A néhai Neal Pozner-től
Richard Bruning-ig és így tovább, a DC gondoskodott arról, hogy
mindig olyasvalaki legyen ebben a pozícióban, aki piszkosul jó.
Ahogy a mostani kiadás is mutatja, ez még mindig igaz.
1977. Jenette Kahn DC
főigazgató lakása. Egy fogadás. Jenette misztikus novellái után
kutatva botlok bele egy nyájas és szellemes fickóba, az író Mike
W. Barr-ba. Ez egy barátság kezdete volt. Nem kellett sok, máris
Batman-ről diskuráltunk. Csak úgy röpködtek az ötletek. És ez
még ma is így van, ha Mike és én szóba elegyedünk.
1979. Marvel Comics
szerkesztőség. „Ez egy Batman-ötlet”, mondja Jo Duffy író és
akkori szerkesztő, mikor elé tárok egy jelenetet a Fenegyerekből.
Nem ez az első alkalom, hogy ezt hallom Tőle. Jo, egy mindig
bátorító, tanácsokkal teli szerkesztő, kolléga, konzulens és
barát. Persze, hogy a jövendő években volt mondanivalója
Batman-ről.
A csend nem hoz ihletet,
és barátom, hogy ez mennyire igaz, ha egy olyan karakterrel
kezdesz, aki generációk kedvence! Az ötletek a legkülönfélébb
helyzetekben törtek rám, fogadásokon, vacsora közben, vagy
póker-partyk szünetében.
Legyen elég annyi, hogy
ha fel kéne sorolnom az összes írót, akinek ötlete volt
Batman-nel kapcsolatban, akkor nem maradna hely e könyvben a
képregény számára.
Mint mikor egy
hullámvasúton ülsz, pont olyan volt a Sötét Lovag életre
keltése, öröm és bánat, számtalan megbánt vita és örömteli
meglepetés. Néha úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi
porondmester. Annyi minden körbevett minket, mint sok kis rezdülő
múzsa.
Aztán persze ott volt
Batman. Ő volt az igazi főnök. Sajátos és meggyőző
személyisége és célja van, egy jól körülírható lényege. Nem
kicsinyeskedik és nem ingerlékeny. Nem nyafog, nincs nyoma
önsajnálatnak a szívében. Okos. Nemes. És ami a legfontosabb,
hatalmas. Akárcsak a szenvedélyessége. Még a boldogtalansága is
inkább amolyan nyomasztó, wagneri kín. És a győzelmei
olümposziak.
Megingathatatlan.
És aztán, ennek
ellenére minden ostoba, felszínesen abszurd töltelék is
visszatér. A denevérbarlang egyszerűen nem teljes a tizenöt
méteres penny nélkül. Mikor Gordon felügyelő hívja a kedvenc
törvényenkívülijét, azt nem titokban teszi. Dehogy. Kivilágítja
az egész égboltot a jelzőfénnyel. Ha még száz oldalt kellett
volna írnom és rajzolnom, biztos belekevertem volna még pár
hatalmas írógépet és Bat-Mite-ot a történetbe.
Robin-t nem akartam a
történetbe vinni. De aztán egy nap elképzeltem, ahogy a színes
uniformis épületről épültre ugrál eltörpülve a szürke-fekete
óriás mellett… és íme, ott volt ő. Robin.
Nem mintha az én
elképzelésem teljes valójában pattant volna ki a fejemből.
1985. 9000 méter
magasan. John Byrne animátorral Batman-ről társalgok. Ő Robin-t
említi. „Robin egy csajszi kell, hogy legyen.” – mondja.
Megemlít egy női Robin rajzot Jaime Hernandeztől, a Love&Rockets
művészétől. Hogy alátámassza érveit, John rajzol egy saját
vázlatot.
De ahhoz, hogy
megalkossuk Carrie Keane Kelley-t, Lynn Varley-ra volt szükség. Nem
túlzás azt állítani, hogy Lynn szerkesztette és igazította ki
Robin és a többi fiatal karakter párbeszédeit. Ez csak egy példa
a sok közül, hogy a színeken kívül mi mindent köszönhet a
Sötét Lovag Lynn-nek. Amennyire az én könyvem, épp annyira az
övé is.
Kollégák, barátok, és
a rezgő múzsák. Mind nagylelkűen segítettek.
Egy valamit azonban még
meg kell tennem. A sok segítség mellett vissza kell küldenem egy
ajándékot a múltba egy vermonti kissrácnak, aki fellapozott egy
Batman képregényt, beleszeretett és az érzés sosem változott
igazán.
Will Jungkuntz (1955-1985)
emlékére
fordítás és
illusztráció-válogatás: B.Roland – BATMAN HUNGARY
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése